Igen gyakori jelenség mostanában, hogy az ember egy idő után túlzottan kontrollált kapcsolatban találja magát. A legtöbbször ez fel sem tűnik, csak azt vesszük észre, hogy nem érezzük olyan jól magunkat a másik társaságában, mint korábban.
De milyen az a kontrollált párkapcsolat?
Nos, egy egészségesen működő párkapcsolatban a felek kölcsönösen tisztelik egymást és megértéssel, elfogadással fordulnak a másik felé. Megbíznak a másikban és erre mindkét fél biztos alapokat is ad. A kölcsönös bizalom alapfeltétele egy jól működő kapcsolatnak, ha ez sérül, igen nehéz helyreállítani.
A kontrollált kapcsolatokra jellemző, hogy az egyik fél folyamatosan elvárásokat támaszt a másik felé, miközben ő maga maximum csak kis mértékben igyekszik kompromisszumokat kötni. Tipikus szituáció, amikor a viták során mindig az egyik félnek van igaza, bármilyen problémáról vagy felmerülő nehézség megbeszéléséről legyen is szó.
Ha kontrollált kapcsolatban élünk, akkor gyakran találhatjuk magunkat a következő helyzetekben:
Hárítás
Ha szeretnénk valamilyen problémánkat vagy sérelmünket megbeszélni a másik féllel, ő vagy lekicsinyli a mi nehézségeinket, vagy azt állítja, hogy túlreagáljuk a dolgokat, túlérzékenyek vagyunk, nem megfelelően kezeljük/látjuk az adott helyzetet.
Húzd meg – ereszd meg
Gyakori eset, hogy ha egyet nem értés során látja rajtunk a párunk, hogy nem tud velünk „boldogulni”, nem abba az irányba haladunk, amelyikbe ő szeretné, akkor látszólag megadja magát. Igazat ad nekünk, elismeri a hibáit (sokszor igen teátrálisan), és a vitát a mi javunkra zárja. Azonban a vita végeztével azt tapasztaljuk, hogy valójában semmi nem változik. Pont annyi elismerést/jóváhagyást/szeretetnek látszó morzsát kapunk tőle, amennyi elég számunka ahhoz, hogy lecsillapodjunk. Majd minden folytatódik pontosan ugyanúgy, mint előtte, tényleges változás nélkül, a malomkerék nem áll meg.
Megfelelési kényszer
Ha úgy érezzük, hogy folyamatosan meg kell felelnünk a másik kimondott vagy kimondatlan elvárásainak és nem tudunk önazonosak lenni a kapcsolatban, akkor ideje elgondolkodnunk, rendben van-e ez így. Ha azt érezzük: „Nem vagyok elég jó”, az el kell, hogy gondolkodtasson bennünket ennek a miértjén. Egy párkapcsolatban ugyanis nincs olyan, hogy elég jó. Vagy elfogadjuk egymást, vagy nem. Persze ez nem mindig ilyen egyszerű, hiszen semmi sem csak fekete és fehér. De ha időről-időre megszólal bennünk a kérdés, hogy mit kellene másképpen csinálnom, miközben a másik fél nem partner a közös változtatásban, akkor az a helyzet, hogy nem vagyunk jó helyen.
Mit rontunk el?
Minden kapcsolatban vannak nézeteltérések, félreértések – bár ezek száma drasztikusan csökkenthető a valóban őszinte kommunikációval, de ha gyakran gondolkodunk azon, vajon mit rontunk el a kapcsolatunkban, akkor érdemes egy kicsit közelebbről megszemlélni a helyzetet. Egy párkapcsolat megéléséhez mindkét félre szükség van. Ha azt érezzük, hogy a dolgok rossz irányba csúsztak, akkor őszinte beszélgetésekkel ezt fel lehet fedni és közösen el lehet kezdeni dolgozni a kapcsolat minőségének javításán. A hangsúly viszont azon van, hogy „közösen”. Ha mindketten változtatunk, akkor képesek lehetünk együtt megugrani az akadályokat és boldogabb életet élni. Ha viszont azt érezzük, hogy a másik fél rendszerint ránk hárítja a felelősséget és ő maga semmit nem tesz a kapcsolatunk helyrehozásáért, akkor ezt nyugodtan vehetjük intő jelnek. Fontos még megjegyezni, hogy az ígéreteket és a kimondott szavakat soha ne keverjük össze a tettekkel.
A „húzd meg – ereszd meg” mintájára ebben az esetben is hirtelen fog reagálni a másik fél, ha azt látja rajtunk, hogy nem érezzük jól magunkat a kapcsolatban és netalántán a szakítást is fontolgatjuk. Egy kontrollált kapcsolatban a másik fél ilyenkor a csillagokat is leígéri az égről és hirtelen olyan, mintha személyiséget váltana, de legalábbis a lehető legjobb arcát mutatja felénk. Elképzelhető, hogy valóban megijedt és változtatni akar, tehát adjunk esélyt a dolognak, ha úgy érezzük, ez segíthet. Viszont mindig figyeljük meg, hogy a szavakat követik-e tettek vagy csak üres ígéretek maradnak.
Miért nem vesszük észre már az elején a jeleket?
Egy kontrollált vagy másképpen nevezve elnyomó kapcsolatba végtelenül egyszerű belefutni. Ennek az oka, hogy a másik fél az ismerkedés idején és a kapcsolat elején rendkívül odaadónak, figyelemre -,és szeretetreméltónak tűnik. Azoknak az embereknek, akik szeretnek másokat elnyomni, első körben szükségük van olyanokra, akiknek az energiájából táplálkozhatnak.
Ehhez viszont megnyerőnek kell lenniük, ami nem esik nehezükre, de csak rövidtávon. Amikor már érzik, hogy gyakorlatilag az övék vagyunk, bátran leengedik az álarcot és szépen lassan megismerjük a valódi énjüket. Fontos megjegyezni, hogy ez rendszerint egy abszolút nem tudatos folyamat a részükről, az elnyomó típusú személyiségek nem tehetnek arról, hogy ők ilyenek, általában nem szándékosan viselkednek így, egyszerűen csak így vannak „kódolva”, ilyen a személyiségük.
Ahogy telik az idő, azt vesszük észre, hogy az egyik pillanatban minden rendben van köztünk, a másik pillanatban pedig összekuszáltak az érzéseink. Rossz a közérzetünk, fáradékonyak vagyunk, időnként értelmetlennek látjuk a kapcsolatunkat, de ami biztos, hogy egyértelműen érezzük: valami nincs rendben. Itt természetesen nem szó szerint értendő a pillanatról-pillanatra változó helyzet, hanem időszakosan hol ilyen – hol olyan a párkapcsolatunk egy elnyomó személlyel.
Amikor úgy éreznénk, hogy ennyi volt, el akarjuk engedni, mindig kapunk annyi pozitív visszacsatolást vagy szeretetnek tűnő ragaszkodást, ami visszahúz és úgy látjuk, rendbe lehet hozni a dolgokat. Ilyenkor érdemes elgondolkodni, hogy milyen szituációba kerültünk. Vajon az történt, ami minden egészséges kapcsolatban előfordul, hogy épp egy hullámvölgyben találtuk magunkat, vagy pedig ez egy időről-időre visszatérő probléma, ami valójában mindig is ott van a levegőben.
Miért kerülünk bele egy ilyen kapcsolatba?
Jellemzően azok, akik nagyobb fokú empátiával rendelkeznek, érzelmileg sérülékenyebbek és adott estben akár szeretethiányosak is lehetnek, kirívóan sokszor kerülnek ilyen párkapcsolatokba. Ennek az oka, hogy az elnyomó személyiségtípusok kimondottan az ilyen empatikus lelkeket keresik, hiszen értelemszerűen ők jobban irányíthatóak és kontrollálhatóak, ha azt érzik, hogy szeretettel veszik őket körbe – még akkor is, ha ez hamis.
A szeretetre és őszinteségre vágyó empatikus személyiségek azt feltételezik a másikról, hogy ő is őszinteséggel és valódi érzelmekkel fordul felé. Pedig ez sajnos a valóságban gyakran nem így van. De mire erre ráeszmélünk – ha egyáltalán ez megtörténik – már nyakig benne vagyunk a kapcsolat hálójában.
És itt jön a nagy kérdés: miért nem akarunk kiszállni belőle?
- Azért, mert egyszerűen nem látunk tisztán. Bízunk abban a jövőképben, amit a másik fél akarva vagy akaratlanul felfestett nekünk, még akkor is, ha érezzük, hogy ennek nincs igazán érzelmi alapja.
- Vagy hiszünk abban a jövőképben, amit magunkban építettünk fel – egyszerűen azért, mert könnyebb hinni benne, mint nem hinni semmiben.
- Reménykedünk abban, hogy a helyzet változik és ez csak egy átmeneti állapot.
- Azt hisszük, mi látjuk rosszul a dolgokat és ezerszer nekifutunk a saját és a kapcsolatunk elemzésének, mindig jobb eredményeket várva.
- Magunkat megerőltetve próbáljuk még mindig azt az embert látni a másikban, amilyennek mi megismertük – pontosabban amilyen tulajdonságokkal mi felruháztuk őt és ő ennek átmenetileg tökéletesen megfelelt.
- Talán egy kicsit félünk a magánytól, az ismeretlen újrakezdéstől és a „hogyan tovább”-tól.
- Mert a környezetünk nem igazolja vissza azt, amit mi látunk „otthon”. Nem is tudná, hiszen nekik teljesen más mozit vetít a párunk, mint nekünk.
- „Máshol sem lenne jobb” jellegű mondatokkal nyugtatjuk magunkat és folyamatosan megmagyarázzuk a miérteket.
Aztán egyszer csak történik valami. Egy jókor elhangzott mondat, egy századszorra be nem teljesített ígéret vagy éppen egy felismerés, és rájövünk, hogy belefáradtunk. És ekkor jön az önmarcangolás, a „miért nem vettem észre korábban” és a „miért pont én futottam bele” c. monológok.
Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az önvád itt nem segít, sőt, csak ront a helyzeten. Az egyetlen, amire szükségünk van, az a tisztánlátás. Vonuljunk el a gondolatainkkal és az érzéseinkkel egy kis időre, lehetőleg minél messzebbre a környezetünktől – ha erre van lehetőségünk – és beszélgessünk el saját magunkkal igazán őszintén. Mert valójában minden kérdésünkre bennünk vannak a válaszok, csak mernünk kell feltenni magunknak a saját kérdéseinket.