Az önszeretet egy rendkívül fontos dolog, ami nélkül nem lehetünk maradéktalanul boldogok, nem tudunk igazán kiteljesedni. Mégis sokszor halljuk a környezetünkben, hogy ha szereted magad, akkor te bizony egoista vagy. Ez valóban így van?
Nos, az önszeretet korántsem azonos az egoizmussal, de ez némiképp bővebb magyarázatra szorul.
Nézzük csak először, mi is az az egoizmus
Az egoista ember nem más, mint egy olyan személy, aki kizárólag a saját érdekeit nézi, saját hasznára cselekszik és mit sem törődve másokkal, gond nélkül átgázol rajtuk azért, hogy érvényesítse a saját akaratát.
Azok az emberek azonban, akik egészséges módon szeretik saját magukat és tisztában vannak a saját értékeikkel, egyáltalán nem akarnak másokon átgázolni, nem tesznek semmit mások kárára, egyszerűen csak tudják, hogy saját maguknak mire van szükségük és ezt hogyan érhetik el anélkül, hogy bárkinek is ártanának. Nem manipulálnak, nem sértegetik a másikat, nem önzőek. Aki saját maga felé szeretettel tud fordulni, az mások felé is szeretettel fordul.
Mi lehet az önszeretet titka?
Talán egy egyik legnehezebben megfogható és megválaszolható kérdés: mi a titka az igazi önszeretetnek? Miről is szól és milyen is az önszeretet?
Az önszeretet – ahogyan a neve is sokatmondóan sugallja – azt jelenti, hogy szeretettel elfogadjuk magunkat a hibáinkkal, az életünk során hozott rossz döntéseinkkel és az esetlenségünkkel együtt. Ha megértjük, hogy a hibáink és a hibázás a jellemfejlődésünk része, akkor el tudjuk fogadni a tökéletlenségünket. Hiszen nem vagyunk tökéletesek, de ki mondta, hogy annak kell lennünk? Senki sem tökéletes, éppen ebben rejlik az ember természetének érdekessége: folyamatosan tanulunk, fejlődünk és egyre jobbak és egyre ügyesebbek leszünk a feladatok megoldásában, a helyzetek felismerésében, a problémák elrendezésében, a nehézségek leküzdésében.
Az önszeretet egyik kulcsmomentuma az, hogy fogadjuk el azokat a dolgokat önmagunkban, amelyekkel ezidáig nehezen vagy egyáltalán nem tudtunk megbékélni. Tegyük fel magunknak a kérdést, miért nem tudtuk elfogadni a hibáinkat vagy éppen a különlegességeinket? Mi a problémánk velük? A hibáink elfogadása a legnehezebb dolog, ráadásul az sem segít, hogy maga a „hiba” szó meglehetősen negatív kicsengésű. Pedig valójában ezek a hibák vagy éppen különlegességek azok a dolgok, amelyek teljessé tesznek minket. A tökéletességünk valójában nem a hibátlanságban, hanem a tökéletlenségünkben rejlik, bármilyen furcsa ezt így kimondani. A különlegességeink vagy éppen a hibáink azok, amelyektől egyedik vagyunk, amelyek csak ránk jellemzőek, amelyek kiegészítenek minket, és amelyeknek köszönhetően nincs belőlünk még egy a földkerekségen.
Mi történik, ha mi magunk hibázunk?
Néhány évvel ezelőtt volt egy beszélgetésem egy idősödő hölggyel, akivel valahogyan az önszeretet témaköre felé vettük a beszélgetés irányát. A hölgy már bőven túl volt a hetvenen, és kifejtette, hogy nem érti, hogyan szerethetné magát, hiszen az elmúlt hét évtizedben az agya sokszor becsapta, nem segített neki, helytelen válaszokat adott a kérdésekre és rengeteget hibázott. Hogyan bízhatna így magában és hogyan szerethetné így saját magát, ha még az agya is becsapja és képtelen önmagával zöldágra vergődni a nehéz helyzetekben.
Bevallom, igencsak meglepett, hogy 70 év után valaki még mindig így vélekedik saját magáról, főképp azért, mert azt gondoltam, ilyen idős koromra az életemre visszatekintve már sokkal könnyebbnek fogom látni a korábbi nehézségeket.
Hogy mit reagáltam a felvetésére? Pontosan azt, amiben szentül hiszek, amit megtapasztaltam életem során, és amit most itt is le fogok nektek írni röviden:
Miért várjuk el magunktól azt, hogy minden időpillanatban mindenre helyesen tudjuk a választ, a megoldást? Nem vagyunk mindenhatóak, nem vagyunk tökéletesek. Életünk során folyamatosan új dolgokat tanulunk, mindig képezzük magunkat – vagy képeznek bennünket az új élethelyzetek – rengeteg új információra teszünk szert életünk során. Érdekes módon erről mégiscsak hajlamosak vagyunk újra és újra elfeledkezni. Az természetes számunkra, hogy egy óvodástól nem várjuk el, hogy fejből tudja a szorzótáblát. Miért nem? Mert tudjuk, hogy annak az ismeretét majd csak később fogja elsajátítani. Viszont megdicsérjük azért, mert szépen szavalta el az anyák-napi verset vagy, mert ügyesen mászott fel a mászókára. Aztán otthagyjuk az óvodát, kijárjuk az iskolákat is, és elfelejtjük, hogy mennyi tanulnivaló vár még ránk hátralévő életünkben. Hirtelen mindent egyszerre akarunk tudni, azonnal megoldást kell nyújtanunk a problémákra, minden helyzetben azonnal fel kell találni magunkat. Pedig erre nem vagyunk képesek és nincs is szükségünk arra, hogy elsőre mindent tökéletesen csináljunk. Az első nehézségeknél megtorpanunk, előfordul, hogy a legjobb szándékunk ellenére is hibázunk. Majd elkezdjük vádolni magunkat a hibák miatt, nem vagyunk elég jók, nem vagyunk elég rutinosak, lehettünk volna figyelmesebbek is, miért nem így vagy miért nem úgy csináltuk. Utólag természetesen már sokszor látjuk, mit kellett volna másképpen tenni, de ez nem azért van, mert nem voltunk elég jók, csupán csak azért, mert a döntés pillanatában nem állt rendelkezésünkre az az információmennyiség és tudás, amit a döntés meghozatala után szereztünk meg.
Ne várjuk el magunktól, hogy a ma döntéseit a jövőben megszerezett tudással hozzuk meg, hiszen ez nem lehetséges.
Egyszerűen fogadjuk el azt, hogy az élet folyamatosan tanít és ezt ne nehézségként, sokkal inkább izgalmas kihívásként próbáljuk megélni.
A hibázás nehézségeiről egy külön írásban foglalkoztunk korábban, amit ide kattintva elolvashatsz.
Ne a hibákat keressük magunkban – ahogyan másokban sem! -, inkább fókuszáljunk azokra a dolgokra, amelyekben jók vagyunk, azokra az eseményekre, amikor saját meglátásunk szerint helyesen cselekedtünk, a lehető legjobbat hoztuk ki magunkból vagy éppen mások segítségére voltunk. Rengeteg jó tulajdonsággal rendelkezünk, figyeljünk hát ezekre és ne azokért szidjuk magunkat, amelyekről nem tehetünk, vagy amelyek ellen nem tehetünk semmit.
Igyekezzünk megfelelni, de soha ne másoknak, hanem kizárólag önmagunknak! A megfelelés pedig nem azt jelenti, hogy nem követhetünk el hibákat vagy nem hozhatunk rossz döntéseket. A saját magunknak megfelelés azt jelenti, hogy megteszünk mindent azért, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból, és ha netalántán ez mégsem sikerül, akkor fogadjuk el, hogy ez most éppen nem volt a legjobb döntés/cselekedet és tanuljunk belőle a későbbiekre nézve. Tegyünk meg mindent azért, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben és igyekezzünk úgy alakítani az életünket, hogy valóban a saját vágyinkra, érzéseinkre és gondolatainkra fókuszáljunk, ne pedig arra, hogy mit várnak el tőlünk mások.
Tiszteljük és szeressük önmagunkat, hiszen ha mi nem tesszük, akkor hogyan várhatjuk el ezt mástól?
Ha igazán képesek vagyunk szeretni önmagunkat, akkor attól kezdve már nem akarunk másoknak megfelelni, nem akarunk másokat manipulálni, hogy jobb színben tüntessük fel magunkat és nem okoz nehézséget másoknak örömet okozni vagy segíteni pusztán önzetlenségből. Az, aki szereti magát és tisztában van saját képességeivel, jóban van önmagával, az jóban van a „világgal” is. Nem akar átgázolni másokon, nem bánt és nem sérteget másokat, mert egyszerűen nincs szüksége arra, hogy a saját kisebbségi komplexusait ellensúlyozza.
Míg ez egoista ember mindent megtesz annak érdekében, hogy felsőbbrendűségét hangsúlyozza és másokat figyelembe nem véve mindent megtegyen céljai eléréséért, addig az egészséges lelkű ember – aki szereti önmagát, és ezáltal a többi embert is – képes úgy elérni a céljait, hogy közben figyelembe veszi annak másokra való hatását is, és mindent megtesz annak érdekében, hogy senkinek ne okozzon szándékosan kárt vagy ne bántson meg másokat.
Az önszeretet a boldogságunk egyik kulcsa, ami nem hiányozhat, ha igazán jól akarjuk érezni magunkat a bőrünkben. Igyekezz hát elfogadni és szeretni önmagadat, mert ha ezt teszed, sokkal egyszerűbbé és könnyebbé válik az élet nehézségeinek a megoldása.
